Kérlek engedd el lelkemet,
Már megbűnhődtem azért mi tettemre késztetett.
Sikolyok s képek mik álmatlanná teszik éjjemet,
A múlt emlékei mik torzítják elmémet.

Számtalan álom, melyben kísért ő,
Számtalan emlékemben látom őt.
Mikor még az égen a Hold tisztán ragyogott,
Már akkor is a sötétben fölém magasodott.

Ezért voltam kegyetlen, vérre éhes,
Gyilkoltam, mert erőm erre volt képes.
Szerettem őt, mert világom vele volt teljes,
Ismét újjászülettem, mert megöléséről igéretet tettem.

Emberként élek, s bármit megteszek,
Lelkemet sokszor fájdalomba kergetem.
Vezekeltem bűneimért, mert meg kellett tennem,
De most már engedd el lelkemet!

Sötét lelkem sosem változik,
Az éj beköszöntével testem megváltozik.
Kegyetlen vagyok, vérre éhes,
Gyilkolok, mert már csak erre vagyok képes.

A sikolyok, s képek álmatlanná teszik éjjelem,
A múlt emlékei torzítják elmémet.
De sosem ontok ki ártatlan életet,
Ezt már sosem teszem meg.

Kérlek engedd el lelkemet,
Mert megbűnhődtem a múlt tetteiért.
Kérlek engedd el lelkemet,
Mert már nem érzek szerelmet.

Sötét Angyal  

Feledésbe menekülnék,
De elfutni már nem tudok.
Halandóként élnék,
De választani már késő, tudom.

Elvesztett csaták kísérték a múltban utamat,
Emlékemben örzöm a halottak sikolyát.
Mindennek ellenére visszasírom múltamat,
S elvesztésének hosszú fájdalmát.

Sokat megélt lelkem emlékét őrzi,
Érzéseket kelt, melyben ő talán már nem hisz.
Túl van a halálon, már kétszáz esztendeje,
Egykor vele volt teljes szívemnek szerelme.

A véres Hold ismét felragyog az égen, mint minden hét évben,
Hozzá imádkozom én, úgy ahogy annak idejében.
Ha megszabadíthatom kárhozottságától, mindent feladok,
Halandó életembet s lelkemet a pokolnak odaadom.

A végső harc után testem megremeg,
Elmém józan gondolatából a sötétbe mereng,
Emberi mivoltom merül ezzel feledésbe,
S a halhatatlanok útját követem.

Feledésbe menekülnék,
De magam elől elfutni nem tudok.
Halandóként élnék,
De már késő, sötét angyal vagyok.

Űzött vad...

Elfogyott a remény,
A szívem már oly kemény.
Nincs hitem,
Elvesztettem a világban.

Hosszú az út,
Míg elérem célom.
S addig nincs kiút,
Míg remény az élet.

Nincs több érzelem,
Nincs már szerelem.
Ha volna mit kérhetnem,
Hát jöjjön a halál.

Nem menekülök többé,
Nem bújok el soha már.
Vágy, s érzelmek helyett,
Inkább jöjjön a halál.

Nyugalom...

Késő éjszaka jár,
Már hallom a Hold szunnyadó dalát.
Figyelem őket, s figyelnek engem,
De titkom sosem fedem fel.

Rejtelmes élet, halott idő,
A múlt mely kisért, a hivő
Ki imádkozik, az istenért,
Felejts el mindent, hisz felér
Egy a pokol kísértő dalával.

Hittem benne, hogy lesz még jövő, vele,
De mégis oly régen nélküle.
Hitem mely reménytelen,
Elveszett a sötét rengetegben.

Egyedül, jobb így, már elhiszem,
Hosszú idő óta a nyugalmat keresem,
S talán ha a világ tiszta lesz egyszer,
Én a nyugalmat, végre meglelem.

Gyertek vissza ...

Ha szép álmaim, melyet elfeledtem,
Sosem térnek vissza,
Nem marad más, csak a kegyetlen,
Rémálmok térnek vissza.

Sötét éjszakában, egy puha ágyban,
Fázom éjjel, reszketek,
Álmaimban vér, s halál a világban,
S én csak egy védett zugot keresek.

Szép álmok, gyertek vissza,
Ne hagyjatok el.
Ne hagyjátok, hogy álmaimban is,
Lássam amitől ébren rettegem.

Ha rád nézek...

Ha rád nézek eszembe jut,
Milyen volt embernek lenni,
Az érzelmeknek élni,
Tudatlanként szenvedni.

Ha rád nézek még emlékszem,
Milyen volt szeretni,
Csalódástól szenvedni,
S egy idegen kezétől meghalni.

Ha rád nézek látom amit látsz,
Egy világot a világban,
Szépet és kedveset,
Egy embert, a tömegben.

De ha többé nem nézek rád,
Látok egy világot a pokolban,
Szörnyűt és rosszat,
Egy embert,  koporsóban.

Fekete folyó...

Fekete folyó, kavarog, árad.
Benne lelkek, s fekete lelkem
Elveszett, meggyötört,
Egy szív mely összetört.

Fekete folyó, mely elkap, elnyel.
Hiába úszom, míg a nap felkel,
Partra érni, újra élni,
Sosem tudok, mert elkap, elnyel.

Fekete folyó, benned élek,
Nem eresztesz,
Szabad utat sosem engedsz,
Csak elkapsz, s megfolytasz.

Fekete folyó, fekete börtön,
Benne lelkek, s fekete lelkem.
Elveszett, meggyötört,
Sötét lelkem...

Hinni

A vágyam újra hinni,
Hinni, s élni.
Élni a világban,
A világban meghalni.

Emberként szenvedni,
Szenvedni, s érezni.
Érezni a szerelmet,
S a szerelemtől meghalni.

Titkos ajtó

Ha átlépsz,
Nem hoz vissza semmi.
Ha belépsz,
Nem térsz vissza soha.

De már átlépted,
Így megírtad végzeted.
Mindig vissza térő álom,
Mi nem feledteti károd.

Mért tetted ezt,
De mégis én mért tettem?
Hiszen én vagyok ki átlépett az ajtón,
Mely felfedte előttem titkait.

Titkait, melyek bűnösek,
Életek, melyek tőlem vesztek el.
Hiszen én vagyok ki átlépte e ajtót,
S ki ezt sosem feledi el.

Titkos ajtó hívogatott végtelen,
Hányszor átléptem szertelen.
Édes kevés ki megérti ezt,
Hisz ez a titkos ajtó, ez.

Halálom

Halálom sosem feledem,
Hiszen a halált én sosem kerestem.
Ő üldözött, követett, míg el nem ért,
S életem ezzel a végéhez ért.

De hányszor születtem újra én,
Hogy legyőzzem őt én, és csak én.
De nem tudtam, mert megtalált,
S minduntalan elragadott, ez a halál.

Mért kellett, mondd mért?
Az okot nem tudom, mondd miért?
Talán túlságosan is szerettem,
Hogy elragadtad életem?

Megtudni a választ, sosem fogom,
Sem az okot, sem célt.
De egyet tudok.
Ő üldözött, s életem végül a halálba ért.

Talán, ha...

Talán a szerelmet meglelem,
Ha már szíved enyém lesz,
S nem kell már senki,
Nem kell már semmi.

Talán meghalok egyszer,
Ha elértem célomat.
S nem lesz már senki,
Nem lesz már semmi.

Talán egy éjjelen,
Ha már túl vagyok az életen,
S nem kell már élni,
Nem kell már félni.

Talán lelkem megszabadul,
Ha űzött is lesz egykor.
S nem kell már senkivel sem élni,
Nem kell már semmitől sem félni.

A kárhozottak éjjele

A kárhozottak éjjelén,
Azon sötét, s véres éjszakán,
Csupán egy dolgot kértem én,
Kapjam meg bűneim bocsánatát.

A kárhozottak éjjelén,
Amikor befogadott engem a pokol,
Átkaimat szórtam szerte-szét,
S lelkemben sötétség honolt.

A kárhozottak éjjelén,
Igen, kárhozottá váltam én,
Szétvetett a bűnös szenvedély,
S megízleltem az éltető vért.

A kárhozottak éjjelén,
A pusztulással egy úton jártam,
Felvettem a bűnök szentségét,
S csak halandó életemet szántam.

A kárhozottak éjjelén,
Megszakadt szívem, összetört.
Eggyé váltam az éjjel én,
Végigjártam hát az ördögi kört.

A kárhozottak éjjelén,
Azon sötét, s véres éjszakán,
Csupán egy dolgot kértem én,
Csak utoljára éljek még.

Akár a bukott angyalok

Átkozott ez a test melyben élek,
Nem adhatom át szívem a szerelemnek.
Félek, ha érzelmeim eluralkodnak felettem,
Én ebben a szörnyű világban végleg elvesztem.

Éjt nappalt át téve témfergek a Földön,
Kerülöm a szerelmet, de mégis felőröl.
Mint űzött vad, úgy futok előle,
Mert jó sosem származhat belőle.

Szívem megőrül akárhányszor látom,
Azt hogy először megpillantottam, már bánom.
Arról, hogy csak róla álmodom,
S talán egyszer elkárhozom.

Mért ilyen rossz bűvöletbe esni,
S a boldogság, mért csak ennyi?
Szerelmem után jön végtelen bánatom,
S majd szétveti mást a szánalom.

Ne szánjon engem senki semmiért,
Hogy összetör a szívem bolondos senkikért.
Halandó szívem hajlamos szeretni,
Halhatatlan lelkem hajlamos botlani.

A szerelem az mi miatt elkárhozom,
S mely miatt testem elátkozott.
Ne szeressen engem soha senki,
Mert kénytelen leszek vele rosszat tenni.

Bűnöket bűnökre halmozok,
Mert elcsábít a gonosz hatalom.
Szárnyaim feketék akár a pokol sötétje,
Ilyen vagyok én, akár a bukott angyalok.

Bűnös lélek

Sóvárgás az elérhetetlen után,
Tudva ezt utálja önmagát.
Sóvárgás a kihúnyt szerelemért,
Tudva ezt megveti önmagát.

Halandóként élve a nap kínzó sugaraiban,
Kárhozottként élve a hold rémítő üvege alatt.
Külső mely csupán csak  álca, ez a védőbástya,
Akár temetőben, sír felett a fejfa.

Hitegette önmagát, hogy sikerül,
S hite most pór életébe kerül.
Hitte, szerelmes szíve talán megváltja,
S most csak a halál pokla várja.

Bűnbe esett, mert elcsalta a drága,
S most lelkéhez tapad több ártatlan halála.
Nem lett jobb, mint az ki ellen harcol,
Talán jobb lenne, ha előtte meghajol?

Behódol a gaznak, ki átokkal sújtotta őt,
Hogy senkit ne szerethessen, csak más őt.
Hogy vágyjon a szerelem érintésére, várva
De azt soha meg ne kapja.

Szelíd szívét végül a bűnnek adta,
Lemondva a szerelemről, kínzó lett sóhaja.
Félelemre, s fájdalomra kéztet mást alakja,
Átkait halandókra, s önmagára szórva.

Sötét lelkét a pokol jól ismeri,
Nem fárad, egyre csak megszerzi.
Őt egyre jobban ellepi a kábulat,
S ez többé már nem ámulat.

Vágyai kínozzák egyre másra,
Már nem is gondol semmi másra.
Lelkét a vágy, s a sötétség hajtja,
De fejét Isten előtt mégis lehajtja.

Álom

Egy ember, szívében fájdalom,
Szemét most árnyékolja egy álom.
Az álom hamis, képzelgés csupán,
S a valóságot is csak elrejti, sután.

Titok, mely mint a hajnali derengés,
Egyszer talán megmutatja valódi arcát.
Úgy álmodja ezt, mint reményt,
S nem érzi a fájdalom lelkében dúló harcát.

Kábultan mosolyra húzódik szája,
Ez álmának valódi varázsa.
Vele álmodik, ki szívében lakozik,
S ki már régóta hozzá tartozik.

Idejét minden éjjel álmodozással tölti,
Ez ami a fájdalmas napokból kizökkenti.
De mégis, az álmok kezdenek eltűnni,
Talán én is kezdek felnőni?

A hold rabja

Éjjelente figyelem a hold rémítő üvegét,
A sötét ég végtelen ürességét.
Testem megremeg, ha rá pillantok,
S eztán jönnek a szörnyű pillanatok.

Görcsbe rándult gyomrom, éhségem növekszik,
Ahogy a Hold ereje bennem feltörekszik.
Elural, összetör, gyilkos vágyam felemészt,
A vére kell annak, ki oly merész.

Nappal, de főleg éjjel, egyre csak kínoz,
Belőlem minden gonoszságot kihoz.
Nem tudom ezt a fájdalmat uralni,
S a jó érzéseket magamból kihozni.

Magányba burkolózom, de mégis rám találnak,
Holtak sikolyai mind fülembe zúgnak.
Testem sosem nyugszik, nem tud pihenni,
De talán sikerül csöndes magányban meghalni.

A Hold rabjaként élem életem,
Szabadságot sosem kérhettem.
Bűnös lelkemmel vagyok megáldva,
Holtak lelkétől végleg megalázva.

Görcsbe rándul gyomrom, oly kínzó az éhség,
Testem egyre csak könyörög az éltető vérért.
De mégjobban az ő testéért,
Kínoznám, s elvenném életét.

Mert minden áldozattal saját halálomért imádkozom,
S a világból ezért önmagamat kiátkozom.
A kárhozat útját járom végtelen,
S mindennek ellenére szeretem.

Nem ő volt az...

Akartam, szerettem, de őt sosem kerestem,
A bűnök szentségét egyszer már felvettem.
Akaratlanul, de őt vágyammal tiszteltem,
S amikor szemébe néztem mégis megijedtem.

Mikor én szemébe tekintettem,
S ajkát már megízleltem,
Tudtam jól, már nem ő az,
Szememben már kisértetéjes az.

Az ki belőle visszatekintett reám,
Már sok átkot szórt le rám.
Tüzével engem is hévbe hozott,
S szívem karjaiba omlott.

Beárnyékolta szemem, testének alakja,
De méginkább lelkének dallamos hangja.
Égtem a vágytól, hogy megérinthessem,
S hogy engem nagyon szeressen.

Nem ő volt az, kit régen megismertem,
Kinek lelkét megértettem.
Nem ő volt az, kit régen éreztem,
S kitől bánatomat elfeledtem.

Mégis vágyom minden érintését,
Testem vágyának beteljesülését.
Lelkének már rabja lettem,
S ő uralkodik felettem.

A hajnali tájban

Lelkek kóborolnak,
Köröttem a hajnali tájban.
Lelkek szomorkodnak,
Kit sirathatnak a mában?

Fényét veti rájuk a Hold,
Halotti táncukat járják,
Mindenütt megannyi holt,
S életemet szánják.

Megannyi életemen át,
A gyertya lángja már kihúnyt.
Megannyi szenvedést éltem át,
S az életem fénye ismét kihúnyt.

Régen ragyogott a nap,
Bűvös sugarait vetette rám,
Majd az ég beborult,
Lelkemet sötétségbe borítván.

Kínok között élve,
A kegyetlen éjben.
Sosem nézve az égre,
Vergődtem a sötétben.

Könnyek hulltak,
Szavak szálltak.
Szárnyak nélkül,
Mégis szálltam.

S most lelkek kóborolnak,
Köröttem a hajnali tájban.
Lelkek siratnak engem,
E csodás hajnali tájban.

Kérdésre a válasz...

Mi végre a remény,
Ha már imám is hasztalan?
Mi végre az élet,
Ha én csak őt akartam?

Ha már elvesztetted a reményt,
Imád ki hallgatná meg?
Minek is élsz még,
Ha már ő téged nem szeret?

Mi végre a vígasz,
Ha már a sírás sem segít?
Mi végre a hit,
Ha már a templom sem menedék?

Ha már senki sem vígasztal,
A könny melyet elejtesz, mért segítene?
Ha elvesztetted hited,
Ahogy te, úgy Isten sem hisz benned?

Kérdés, melyre a választ önmagad adod,
Sosem az igazat, csak a hamisat kapod.
A remény hasztalan, ha hiszed ő nem szeret,
A vígasz sem segít, ha elvesztetted hited.

A múlt súlya

Bűnben ázott már ez a szív,
Megélt már megannyi kínt.
Nincs olyan ember ki rám tekint,
S ki az egyensúly örzőjének hív.

Hatalmat örököltem a kárhozottak éjjelén,
Nem volt olyan mit kértem én.
Csak üldözött a vad képzelgés,
Hogy jó volna utoljára élni még.

Megfizettem az élet árát,
Nem láttam csak szörnyű kárát.
Minden éjjel azért rebegek imát,
Hogy én öljem meg, ki más?

Feketében járok, ez mutatja: átkozott vagyok,
Mióta élek, s míg meg nem halok.
Bennem mélyen a sötét hatalom,
De még mélyebben rejtezik a kínzó fájdalom.

Sikolyok vezetnek végeláthatatlan utamon,
Panaszos sóhajok, melyeket minden este hallok.
Bajok, s óhajok, bűnös halhatatlanok,
Démoni sugallatok sírontúli hangon.

Túl az alkonyon, a magányos napokon,
Már rég nem álmodok, s tudom:
Álmodozni vétek, botor dolog,
A képzelgéstől nem leszek boldog.

Reménytől s hittől nem lesz jobb életem,
Ezért sosem volt mit kérhetnem.
Jó volna mindent elfelednem,
S nem a múltnak, hanem a mának élnem.