Pokoli krónikás – az árnyak gyilkosa

Végtelen idők edzették testét a harcra,
Felkészítették lelkét bármikor a kudarcra.
Érzelmeit emberi érzelmekből nyerte,
De valódiságát, s emlékét már rég elfeledte.

A sötét éjben magába szívja a fájdalmat,
A világra kiált ma már minden ártalmat.
Hangosan szól, de nem emberi nyelven,
Belőle kitör most, melytől mindig eleven.

Tükörbe tekintve látja magában az ősi gonoszt,
Kezére tapad az összes ártatlan vére, melyet kiontott.
Szemében csillog a vérkönny, melytől erőtlen,
De nem korhollja magát, hogy mért volt felelőtlen.

Minden porcikájában a halál dühe tombol,
Minden tervet előre elég jól megfontol.
Céljai elérésében minden átkos dolgot megtesz,
S az eredendő következményektől sem retteg.

Halál jár nyomában, s vérfolyóban fürdik,
Nem törődik azzal, hogy a pokolba visszaküldik.
Elvégzi kapott feladatát, s abba nem hagyja,
Mert ő a pokoli krónikás, az árnyak gyilkosa.

Gonosz

Bármennyire is tagadnám, hogy érzéseim nincsenek,
Hazudnék, de elmondom, lelkiismeretem nem lehet.
Ha elkövetek egy hibát, nem érzek bánatot vagy félelmet,
S még kevésbé odaadó, örök életen át tartó szerelmet.

 Bennem a pokol szunnyad, minden egyes lélegzetben,
Bármilyen tettben, mely engem követ ebben az életben.
A tükörbe mindig undorral tekintek, ha oda nézek,
Mert tudom amit látok, az csak a csúf képzelet.

 Nem ez vagyok én, akit a bő valóság álcája takar,
Nem az a nő, aki bárkinek mindig is jót akar.
A lelkem sötét, ezt csak egyesek tudják igazán jól,
Akiket már megfosztottam a halandóságtól.

 A halandói álcát én már jól kiismertem,
Alkalmazom is minden egyes percben.
Hamisat mutatok, kicsalom a titkolt, óvott szavakat,
Engem már sosem int óvatosságra a tapasztalat.

 Ami engem éltet, az az utolsó sikoly,
Amikor az áldozat kezemben még egyet sikolt.
Amikor ez már suttogásként a fülembe hatol,
Az áldozat már hiába is harcol.