Nem tudsz megállítani

Nem tudsz megállítani,
Már rég bűnös a lelkem.
Mást szenvedni látni,
Csupán ez kell nekem.

Rossz úton jársz,
Megteszem azt a dolgot.
Jó szavaidért kár,
Meghallani sosem fogom.

Lásd be végre,
Nem vagyok szent.
Inkább nézz az égre,
A sötétbe ott fenn.

Olyan mintha engem látnál,
Igen, mélyen ott benn.
Sosem jön el mit vártál,
Sosem állítasz meg engem.

Nézz a szemembe,
Mondd el mit látsz?
Pokoli bűnöket,
Az élet kárát?

Nem tudsz megállítani,
Mert félsz tőlem.
Nem tudok szeretni,
Kiveszett belőlem.

Nem tudsz megállítani,
Mert bűnös a lelkem.
Mást szenvedni látni,
Kell még több nekem?

Ember

Minden ami bennük volt,
Örökre elveszett,
A józan emberi ész,
Ma már teljesen megveszett.

Állandó harc, mely mindig céltalan,
Egymás öldöklése, csak mert így érzik jónak.
Az ártatlan élőket észrevenni méltatlan,
Egyáltalán embernek lenni, mi a pokolnak?

A barátság, ha egyáltalán nevezhető ez annak,
Ma már csak kifecsegik a fontos titkokat.
Bizalom, mely köszönhető volt annak,
Mi a barátságból fakadt, most csak szórják a szitkokat.

Versengés, ki lehetne jobb a bűnben?
Egymás gúnyolása, csak mert nem tökéletes.
Ugyan kit gúnyolhatnál még?
Úgy látszik, belőled csak az irigység beszél!

Lenézel mást, csak meg nincsen rangja,
Szavaidnak indítéka, óh az Isten haragja!
Tükörben, akár a mennyekben, de angyali az arcod!
De csak emiatt háborúban nem te nyernél harcot!

Pusztítják a Földet, kibír e még többet?
Kit érdekel ha elpusztul, csak egyedül te éljed túl!
Segítséget ugyan ki vár még tőled?
Ha szükség lenne rád, úgy futsz akár egy nyúl!

Ember, ez vagy te, mint mindenki e földön.
Vágyaidat, céljaidat, mindegy milyen áron,
Teljesítve akár utadat is állhatná az ördög,
Felvetve ezzel megannyi hazugságot.

Ilyen az ember, akár a tenger,
Elsöpör, elnyel, megfullasztja a mást.
Mint a dögvész, pusztít úton-úttalan,
Hiába halad, célhoz sosem ér.

Akarom

Első hévvel ölni,
És megköszönni,
Beleereszteni a tárat,
S megfizetni minden árat.

Majd később megbánni,
De őt sosem szánni.
Rémálmoktól szenvedni,
Mégis igazán szeretni.

Vérét venni újra, csak mégegyszer,
Hogy átéljem, emléke velem legyen örökre.
A kábulattól jobb lesz minden,
Elfeledném, mégis itt van minden.

Húz a sötét, egyre beljebb,
A jó úttól egyre messzebb.
A kábulattól könyebb lesz minden,
Ha akarom, úgy lesz minden!

Akarom, szeretem, enyém lesz végre,
Ha már az enyém, szomjazom a vérre.
Ha a tükörben nem önmagamat látom,
Azt a napot én meg sosem bánom.

Rémálom vagy valóság?

Ha a Telihold feltűnik a sötét égen,
Én azt meg sosem kérdem,
Mért nem lehet álmomban nyugodt a képzelet,
Melytől nappal ugyanúgy rettegek.

Ha éjjelente mégis álomra hajtom fejemet,
A látomások, s érzések pokollá teszik éjjemet.
Mindig csak a halál hívogató ősi szavai,
S a halottak elhaló sikolyai.

Álmában az ember próbák elé állíttatik,
Melyeket józanul sehogy sem tud megoldani.
De ha a rémálmok vissza - vissza térnek,
Egyszer úgy is megfertőzik a lelket.

Álmatlanul témfergek nyugtalan az ágyban,
Csupán egy gyertya ég fényesen szobámban.
A sötétből az árnyékok egyre közelednek,
Hiába sikoltok, már senki nem hall engem.

Magányos séta a temető sötétjében,
Nehéz gondolatokkal, feketében.
A halálon merengve, az élet elől menekülve,
Önmagamat, s a világot egyaránt gyűlölve.

Nem látok mást csak a Teliholdat az égen,
Én már azt soha meg se kérdem:
Mért kell nekem még mindig élnem,
Ha már fuldoklom saját véremben.

Gyilkos merengések

A kárhozat szégyenében,
A magányban, oly egyedül.
Az élet minden egyes percében,
Kínoznak a képek, oly kegyetlenül.

Átlátni a mindent rejtő leplen,
Mintha megégnél a pokol tüzében.
Elmerengni a halál érintésében,
És megfürödni a másik vérében.

A Teliholdtól démonivá válni,
Az éjszakában egyedül sétálni.
Az élettől örökre megválni,
A farkasokkal együtt kiáltani.

A fények, ha távolinak tűnnek,
Amikor a szemében végleg kihúny a fény.
A szívdobbanások megszűnnek,
S bennem felhevül a kéj.

A színek elvesznek a sötétségben,
Minden úgy úszik feketében.
Ahogy a kezemben nyugtatom a szívedet,
S a hogy megfürdök véredben.

Gyűlölet

Ha már semmi jó nem számít,
Ha már szemeben a rossz a jó.
A szerelem többé nem kábít,
Nincs több érzelmes szó!

Ha a halál árnyékának völgyében járok is,
Félem a gonoszt, mert ő velem van.
Számomra az élet káros és éget is,
Szívemben már csak gyűlölet van.

Gyűlöllek téged míg életem végéhez nem ér,
Ki a fényben, s nem a sötétben élsz.
Gyűlöllek téged, mert kiontottad a vágyat,
S mert érzelem nélkül csókoltad a számat.

Nem ismered azt a dühöt, mely engem mardos,
Nem ismered azt a vágyat, melytől ölni tudnék,
Hazugságod sosem ismert határt,
Ezért hamarabb eljön érted a halál.

Valóban, nem kértem, hogy szeress,
Nem adtam rá okot, hogy keress.
Te kértél, hogy legyek veled,
Te adtál okot, hogy gyűlöljelek!

Gyűlöllek téged, mert nem értékeltél,
Ha maradásra kértelek, mindig elmentél.
Hiába számított, sosem kerestél,
Gyűlöllek téged, mert e világban élsz!

Vámpír Aria

Ha a tükörbe nézek,
Meglep, de már nem félek.
Este, ha az emberek oly furcsán néznek,
S a barátok elhagynak, mert félnek.

Már nem ejtek másért könnyet,
Mert már nem vagyok egyedül.
Nem tudok elveszni a tömegben,
Mindig akad ki követi lépteimet.

A mélyből feltörekvő sötét érzések,
Az éjszakába hívó örökös suttogás.
Elmémben előbukkanó rémképek,
Az erdőben hallható ijedt sikoltás.

Elborult elmével a fák közt kóborolni,
Véres kezedre csodálattal pillantani,
Elkábultan a vér ízére gondolni,
Majd az áldozatod vérét megízlelni.

Mephisto kegyeltje

Bűnös lényének, mely vértől szennyezett,
Áldásként adatott halálhozó kegyelme.
Mephisto nekem szabad utat engedett,
S a pokol tüzében atyaként vezetett.

Gyilkolási vágyamnak sosem szabott határt,
Atyám rám helyezte pusztító hatalmát.
Vihart szítottam, s csapásokat mértem,
Meghalt ki ellenem volt, s nem pedig értem.

Emberi testben a tömegbe vegyülök,
De minden lelket undorral gyűlölök.
Megkísértem józan elméjüket,
Eléjük tárok hamis rémképeket.

Álmukban, ha békében is nyugodnának,
Gátat nem szabnék fájdalmuknak.
Árnyakkal, s démoni suttogással,
Riadt, hangos sikoltással.

Megkeserítem gondolataikat, álmaikat,
Ne írányítsa jó a vágyaikat.
A tiltott útra terelem őket,
Átsegítem a szenvedőket.

Alázatos szolgája vagyok a pokol urának,
Bűnös lényének, mely vértől szennyezett.
Ki a pokol tüzében atyaként vezetett,
S ki engem kegyeltjeként szeretett.

Az árnyak leánya

A fekete éjben létezik az árny,
Akit megtestesít egy szenvedő lány.
Ki szemével nem a hamisat látja,
Hanem azt mi szemét örökké csak bántja.

Belelát a sötét valóságba,
A jó s a gonosz játékába.
Azokért harcol kik nem is ismerik,
Kik életüket néha a bűnnek szentelik.

Szárnyán, mely már nem lesz angyali,
Eltévelyedésében tett sírontúli bűnei,
Feketére festették azon a tollakat,
S a szárnyak csak néha látszanak.

Sokszor könnyek hullnak alá,
Szelíd, mindentlátó szeméből.
Egy magas toronyból bukik alá,
A magányba, a hosszú szenvedésből.

Szívében mély gyűlölet ég, ezért
Bizalmatlan az idegennel szemben.
Megtanulta, hogy pusztít mi benne él,
Harcolnia kell önmaga, s a démon ellen.

Az élet gyötrődést hozott számára,
Soha sem ismer többé magára.
Nem az igaz lény ki régen létezett,
A jövőről sohasem kérdezett.

De belelát a sötét valóságba,
A mindent felfedő igazságba.
Mert ő az árny a fekete éjben,
Ki csak áll a hűvös szélben.

Széttárva karjait kelti életre,
A pusztító vihart mi benne is tombol.
Átkot szórva saját sanyarú életére,
Mert a pokol benne is ott honol.

Rossz dolgok

Tudom jól, hogy egyedül vagyok,
Hiába vesznek körül a kedves arcok.
Utamat egyedül kell végigjárnom,
S ha egyszer véget ér, én is meghalok.

A jövőbe tekintve a halál vesz körül,
Ennek minden kárhozott örül.
A bűnös ki átokkal sújtott egykoron,
Én leszek az aki rajta mindent megtorol.

Lelkem az évek, s bűnök súlya alatt megterhelt,
Elmémet nem kínzom lehetetlen tervekkel.
Utamat a magány keresztezi örökkön-örökké,
A századok emeltek engem egyensúly örzővé.

Az átoktól, s tetteimtől bűnössé vált lelkem,
A sötétség egésze riaszt, s vonzz egyszerre.
Gyűlölöm a szerelmet mely megbékjóz engem,
Senkit sincs miért igazán szeretnem.

Az árnyak útját járva féltem sötét titkomat,
Sosem feledem a kimondott átkokat.
A valóra vált mélyről jövő sötét szitkokat,
Melyek halálba kergették az ártatlanokat.

Szörnyű vihar tombol bennem évek óta,
Rég nem hajlok már az óvó szóra.
Hiába keresem a halált, mégis elkerül,
Helyettem mást visz el szenvtelenül.

Hiába éreztem napok óta közelségét,
Szájának dögszagú lehelletét, még
Álmaimban is tiszteletét tette,
S vérszerinti atyámat örökre elvitte.

Még sötétebb lett a világ, oly kegyetlen,
Akivel így bánik, én vagyok az egyetlen?
Mindenkit elveszítek egyhamar kit szeretek,
Ezért kell hamarosan nekem is elmennem.

Tudom jól, hogy egyedül vagyok,
Hiába vesznek körül a kedves arcok.
Utamat egyedül kell végigjárnom,
S ha egyszer véget ér, én is meghalok.

Pusztító vihar

Sötét felhőket hozott magával a szél,
S egyedül csak én tudtam, hogy mért.
Egy sóhajjal kezdődött minden sötétség,
Ami a bűnnel járó hatalmas örökség.

Akár egy szenvedélyes gondolat,
A szívemben úszó bánatos csónak.
Olyan volt, akár a fájdalom mely mardos,
Soha egy perc nyugtot sem hagyott.

Az erő, mely útra kelt azon a napon,
Hasonló volt az enyémhez, úgy tudom.
Haraggal volt tele, bűnnel eltelt testből,
Kirángatott engem a homályos ködből.

Nem én keltettem életre, mégis elvette erőm,
Hiába védtek tőle természetfeletti erők.
Éreztem, hogy figyel, s nekem szánja ezt,
Vállamon maradjon az átkozott kereszt.

Ne feledjem el a régmúlt rámmaradt terhét,
Mi megzavarja e megkínzott elmét.
Ne feledjem el a testem gyengeségét,
Mi mégis összetartja lelkem teljességét.

Az egyensúly veszélye folyton fenyeget,
Emiatt kell majd feladnom életemet.
Megőrzöm mégis kárhozott tekintélyemet,
Mely miatt a viharok keltőjének is tekintenek.

A lélek néma sikolya

Megsebezve a lélek néma sikolyt hallat,
Melyet soha senki meg se hallhat.
Csak az tudja kiben a lélek lakozik,
S kinek teste már régóta haldoklik.

Segítségért kiált születése óta,
Nyomatékot ad magában minden egyes szónak.
Halkan sóhajt, hogy senki meg ne hallja,
Feladott hát mindent, vége már a harcnak.

Kínozza a sötét emlék mit megőrzött,
Minden fájdalom, mely egyre csak felőröl.
Bárcsak már a lelke szabadon szállhatna,
Nem pedig az elgyengült test börtönében várna.

Reménytelenül kapaszkodik minden jóba,
Az összes vígasztaló szóba, mosolyba.
De mégis teste megvonaglik akarva-akaratlan,
Úgy tűnik az életért küzdeni már hasztalan.

A fájdalom sóhaja hagyja el ajkát,
Ha a kétségbeesés zavarja meg álmát.
Ismeretlen alakok tűnnek fel éberen,
Köztük egy gonosz érkezik kéretlen.

Fülébe suttog, s nézi lankadatlan,
Szívének dobbanása már oly dallamtalan.
Az ég felé emeli elfáradt karjait,
S neki intézi utolsó szavait.

Megsebezve lelke néma sikolyt hallat,
Melyet már soha senki meg se hallhat.
Már nem tudja senki, csak a lélek maga,
Csak elárvult leánya, s elhagyott asszonya.

Lidérc

De lidérc ez a nő, csak éjszaka jár,
Akit kiszemel magának, arra halál vár.
Ő a sápadt lepra, az eleven halál,
Meghaltak kezétől, oly sokan már.

Fekete lepelbe bújtatja a testét,
Bűvőletbe ejt minden egyes elmét.
Alakja kibontakozik a sötét árnyakból,
Csak egy lépés választja el a kárhozattól.

Minden egyes mozdulata felér egy dallammal,
Elbódítja az embereket kecsegtető szavaival.
Púsztító az ereiben folyó bűnös hatalommal,
Az éjszakákat járja a halhatatlanokkal.

Bűnös testének minden szeglete,
Megízlelte vérét, ki annyira szerette.
Lángoló szemébe ki mélyen belenézett,
A pokol tüzében végleg elenyészett.

Sötét gondolatokra késztet egésze,
A holnapot mellette senki sincs ki megérje.
Ha mellé állsz jutalmat várni hasztalan,
Csak ezért, nem leszel halhatatlan.

S mert lidérc ez a nő, ki csak éjszaka jár,
Körülötte minden ártatlanra a halál vár.
Ő a sápadt lepra, az eleven halál,
Szépségével minden hiú embert megtalál.

A gyilkos

Elveszett vagyok a világ útvesztőjében,
A magány a társam a szenvedésben.
Nem tudom hol van innen a kiút,
S hogy az élet velem mért ilyen rút.

A fájdalom szenvtelenné tette lelkem,
A sebek csak erősebbé tették testem.
A gyilkos köröket már rég leróttam,
Azzal, hogy ártatlanokat gyilkoltam.

Minden ok nélkül rám tört a vágy,
Hogy átvágjam kecses nyakát.
Hogy beledöfjem dobogó szívébe,
Hogy szeme elrévedjen a semmibe.

Amikor testéből eliramlott az élet,
Tudtam, hogy már csak erre vagyok képes.
Akarva-akaratlan a gyilkos hév, ha elszabadul,
Egy ártatlan jár a legrosszabbul.

Gyilkos vagyok, nem tagadom,
Áldozataimat életben nem hagyhatom.
A gonoszság megfertőzte szenvtelen lelkem,
Már nincs helyem a mennyekben.

A halálon is túl

Szembenézve a fájdalommal, szorítom kezed,
A sötét jövőben az álmokat elképzelem veled.
Szemben az árral úszunk végtelen,
Győzünk a harcban, mely már nem reménytelen.

Az éjszakába hanyatlik az őrült suttogás,
A világban uralkodó örökös pusztulás.
De mindez eltűnik a vakság ködében,
Míg meg nem látjuk a pokol gödrében.

Mert a sötétség vonzz minket, nem pedig a fény,
Álmainkad övezi a kárhozott, s vad szenvedély.
Elkövetett bűneinket titokban sosem tartjuk,
Álomra a fejünket már sosem hajtjuk.

A halál, ha követi is lépteinket, fél,
Mert halhatatlan tetteinket szennyezi a vér.
Számunkra nincs olyan, hogy szánalom,
Már rég nincs bennünk irgalom.

Az örökös kínok tettek minket erőssé,
A testi vágyaktól szenvedőkké.
Az ellenségeink eltipróivá,
A világ uralkodó pusztítóivá.

Mert az érintésed fellázítja démoni lelkemet,
S ha nem érsz hozzám, már kínozza testemet.
A bűnös gondolatok feszélyezik elmémet,
Mely elűzi belőlem a tiszta értelmet.

Földbe tipor az érzés, mely már oly rég óta kísért,
Őrületbe kerget a vad vágyakozás, s a képzelgés.
Szenvedélyes álmaim vonzalmat ébresztenek,
S engem mocskos tettekre késztetnek.

Karmom bőrödbe vájnám, míg ki nem serken a vér,
Hogy végül tovább csordogáljon nyelvem hegyén.
Fogaimat nyakadba vájnám, míg rajtad urrá nem lesz a kéj,
Hogy végül így teljesüljön az igaz szenvedély.

Ez a szenvedély kitart a halálon is túl,
Mert lelkünkben már rég sötétség dúl.
De többé nem állja útunk a fájdalmunk,
A világgal szemben könyörtelenek vagyunk.

Titkok

A titkok súlya alatt, mely kárhozottá teszi lelkemet,
S mely miatt nem lehetek őszinte veled.
Pokollá teszi életemet, s létemet,
Bizalmatlanná teszi eszemet.

Álmatlanná teszi éjjemet, s ha alszom is, álmomat,
S így mindennél jobban kívánom megváltó halálomat.
Akár, ha az ablakon át a Teliholdra pillantok,
Érte az egész éjszakát átsírhatom.

Megszabadulni a gondoktól már sosem tudok,
Hiába menekülök, s előle elfutok.
Kísérteni fognak életem végéig,
Az út vakmerő széléig.

Tudom, hogy ha elmondom nem hinnél nekem,
Ha titkomat kábultan előtted fel is fedem.
Talán jobb, ha nem tudod, s csak a szépet látod bennem,
Vagy az igazságot mindenki előtt fel kell fednem?

Elmondanom az igazat, mely születésem előtti időből kísér,
Vagy ez, mi jelenlegi emberi mivoltomból elég?
Tudnod kell az igazat, mely miatt átélem álmaimat,
Mely miatt a világra szórom halhatatlan átkaimat?

Bűnös vagyok, de már megértem,
A pokol tüzében már sokszor megégtem.
Halandóként a szívedhez vonzz a jó,
Ha kimondom egyszer, elég lesz a szó?

Kárhozottak éjszakája 2 - A Véres Hold hatalma

Azon az estén a Hold körül véres gyűrű sejlett fel,
Az örzők a Kárhozottak éjszakáját sosem felejtették el.
Amikoron a sötét éjszakában a pokol árnya bújt elő,
Száján a vad mosoly sosem volt meglepő.

Még az angyalok is megrettentek a gonosz suttogó szaván,
Ahogy megszólalt mélyről jövő démoni hangján.
Tőle még a holtak is rettenve távolodtak el,
Kiket erejével a pokol rabságába nyomott el.

A Kárhozottak feletti uralkodástól bőszen eltelve,
Ő a Véres Hold erejét figyelmébe nem vette.
Hogy mire képes az a szégyennel teli sejtelem,
Melytől egy örző végleg fellázad ellene.

Ki halandó testben megjárta az élet förtelmét,
Az érzelmek szívbe maró kegyetlenségét.
A lelket messzeségbe hívó gyilkosság örömét,
A jóság eltávolodását, majd elvesztését.

Maga sem volt kegyelmesebb, ha vérre áhított ajka,
S ezzel nem csak magát, hanem mást sodort bajba.
Felrúgta a szent szabályokat, melyek irányítva útját,
Mégis ellene keltek, s a halálba sodorták.

Mikor újra emberi testbe zárva érkezett a földi pokolba,
Újabb ártatlanokat tiport végleg a nyomorba.
Nem vált jobbá annál, kinek halálát százszor megköszöni,
S csak azt kérdi, hogy mért kellett újra visszajönni.

Démoni lelke nappal lelke mélyén nyugszik,
De ha az este eljön, újra feltörekszik.
A Véres Hold ereje ismét hatalmat hagy reá,
A megtorlásra akár éveket is rászán.

Bűnös elméjének minden egyes gondolata, képzete,
A kereszt égeti bőrét, de nincs félelem érzete.
Nem tekint urának se halandót, sem halhatatlant,
Benne a gonoszság az mi utat tör magának szakadatlan.

Egy újabb estén a Hold körül ismét véres gyűrű sejlik fel,
A kárhozottak ezt az éjszakát sosem felejtik el.
Amikoron a sötét éjszakában egy nő árnyéka bújik elő,
S a sátáni gonoszt végleg elűzi a túlvilági örző.

A halál dicsőítői s átkozói

A Halál sötét dalnokai ontják bűnös dalukat,
A véres múltról regélnek, s a kárhozat jövőjét dicsőítik.
Kábulatba ejtik a halandókat démoni hangjukkal,
Istenüknek tett áldozataikat kivéreztetik.

A Halál sötét krónikásai a pusztulás könyvét,
Egy elkárhozott sötét angyal tollával írják,
Tintának a halottak megszenvedett vérkönnyét,
S pergamennek egy pokolban égett örző bőrét használják.

A Halál követői sötét árnyak közt élő bűnös lények,
Lelkeket szereznek, hogy a tisztítótűzből a pokolba kerüljenek.
A földi létük után csupán csak egy átkozott dolgot kértek,
Hogy áldozataik halálával a sötétben szenvedhessenek.

A Halál gyűlölői menekülnek a rájuk mért csapások elől,
Elhiszik, hogy becsaphatják az lejárt idő végzetességét.
Az élet rejtekéből, ha halványodik is, sosem bújnak elő,
De megtalálja őket, s kiéli elragadó szenvedélyességét.

A Halál szenvedői siránkoznak a fény s az élet után,
Könyörögtek a bennük lakozó jóság becsületéért.
Megkapták hát a halál feléjük tartogatott sorsát,
Örökké érezhetik a pokol perzselő égetését.

A Halál utolsó ellensége a pokol és menny között ragadt angyal,
Hiába tartotta az elmúlás börtönében, megszökött az démoni hatalommal.
Szárnyai újra erőre kapnak, ha időben eljön a hajnal.
S legyőzi a halált saját elevenségével,  túlvilági szavakkal.

Átkelő a halálba

A pusztulás útján kelt útra önzőn,
Túltett az érzelmeket elfelejtő őrzőn.
Hideg rázta testét, izmai feszültek,
Bőrén már rég óta égett a feszület.

Holtak lelkei kísérték sírva, könyörögve,
Ki szenvedésre volt ítélve időtlen időkre.
Fájdalmas sóhajait a sötétség nyelte el,
Sokszor kívánta: a pokol tüzében égjen el.

Fagyos mosollyal üdvözölte a révész,
Feltette a régi alázatos kérdést.
Az őrző mint mindig ugyanazzal válaszolt,
Lassan az ingó csónakhoz araszolt.

Fizetséget várva tartotta csontvázkezét a hajós,
S mikor az őrző felnézett, tekintete oly baljós.
A pokol kapuja felől dűhös ordítás hallatszik,
S a hajós arany nélkül már indulni is igyekszik.

Kezét a halál folyójába meríti, a holtak kapdosnak érte,
Azon gondolkozik, hogy meghalni vajon megérte?
A pokol kapuja felé tekint, s látja a pokol sötét tüzét,
Talán sosem fogja megbánni halhatatlan bűnét?

A révész lassan tereli csónakját az átkelőn a halálba,
Halkan megszólal, de pokoli hang vág szavába.
Újabb ordítás, az ördög már haragszik,
S mélyen a folyóból halk suttogás hallatszik.

Vigyázz mit kívánsz, ha a halálra vársz,
Mert örökre a pokol rabjává válsz.
A pokol sötét tüze testedet felemészti,
Akár évszázadokon át el nem ereszti.

Aki mindent elűz magától

Sötét káprázat és düh tombol ereiben,
Fájdalom és kárhozat pusztít érzéseiben.
Halandói életét felvállalni csak titokban,
De elűzi magától a jót, halálhozó szitkokban.

Teste remeg minduntalan, érzi a megváltó véget,
Várja a pokol sötét tüzét mely lelkeket perzsel, megéget.
A halál ködéből, ha szeme felréved,
Elűz magától minden egyes szép emléket.

Szívében születése óta gyászol,
Szeméből könnyet ejt, járhat bárhol.
Az emberi test börtönében a halálért könyörög,
Elűz magától minden egyes halandó örömöt.

Ha szép dolgok is kísértik, azt hiszi csak ártalom,
Szemében már rég megvetett a szánalom.
Fájdalma már rég elenyészett lelkének mélyénben,
S elűz magától mindent a halandó szenvedélyében.

A világ e óhatatlan kételyében szenvedve nézi a halandók pusztulását,
S ha kell végignézi maga gyötrelmében a világok pusztulását.
Nem érdekli az, mi a rothadó hévben végleg elemészti,
Elűz magától mindent mely végleg felemészti.

Már nem sír a bohó, boldog múltért, mely elkerülte, megfertőzte,
Csupán az, mely ezidáig a halálban méltó félként követte.
Nem érdekli az élők rabul ejtő, csodás érzelmei,
Csak a halál, mely mindörökre rabul ejti.

Szabadíts meg

A sötétben, ha hangosan szólok is.
Szavaim süket fülekre találnak.
Emberi mivoltom már rég hamis,
Nem hiszek a halandó szavának.

Tudom jól, hogy mi az én sorsom,
Kárhozottként élni, halottként szenvedni.
Hiába sorolnám a tengernyi okot,
Sosem tudnák igazán szeretni.

Csak annyit kérek, hogy ölj meg,
Szabadíts meg a bánattól s érzelmektől egyaránt.
Csak annyit kérek, hogy szabadíts meg,
Ölj meg, s meghalok érzelmektől, bánattól egyaránt.

A kárhozottak útját járom, legyen akár nappal vagy éj,
Hiába szenvednék a halandó érzelmektől már oly rég óta én,
Ha halandó életemet nézem, nem vezet más csak a kéj,
S ebbe belenyugodni soha sem tudnék én.

Legyek én a kározott, ki semmitől se fél,
Mind inkább a halandó, ki halandó szíveket őriz már oly rég.
Legyen ugyanaz a múlt, melytől kárhozottként rettegtem, s féltem,
Mint a jelen, melyben tudom, hogy meghalok mindenkiért én.

A démonok éjjelente álmomban megkínoznak, s mutatják a hazug jövőt,
Hiába harcolok a valóságban, mind legyőznek ők.
Kezdem azt hinni, hogy a boldogság csak egy álom, semmi más,
Hitesd el velem, hogy a világ nem más, mind egy rossz álom, semmi más.

Álmaim szörnyűek, de te nem hiszed el nekem,
Már tudom, hogy te halandó vagy, de lelkem mást nem keres.
Halandóként élni, az lenne mi jó, ha lelkem a világban elveszett,
De hiába is kérem, ez a szív boldogságot már nem keres.

A titkos vallomás

Minden éjjel, ha szememben fájdalmam könnye elered,
Tudom, hogy a szívem egy részén ismét megreped.
Minden nappal, ha bőrőm egy része ismét megég,
Tudom, hogy az igazságot sosem értenéd.

Más vagyok, mint a többi, s ezt egy ideig meg is értheted,
De a valóságról vallanom, ezt sosem kérheted.
Ha mámoromban az igazságot el is mondanám,
Hogy valóban megértsd, ezt sosem tudhatnád.

Mely világban élek én, az maga a sötétség, melyet fel nem foghatod,
Ahhoz, hogy beleláss, magadnak is olyanná kellene válnod.
De azt, hogy kárhozottá válj te is, akár csak én,
Nem hagynám, hibába is mélyen lelkedben kérnéd.

A sötétséget, mely igazi, s a mélyben lakozik,
Én neked sosem fedném fel, ha sírva kérnéd is.
Testem már születése óta, kínozva haldoklik,
S már évszázadok óta nem kérdi, hogy mért van ez így.

A pusztuló világban, a hajnali hangok bús sóhajában,
A haldokló utolsó szívdobbanásának dallamosságában.
Mindenben melyet látsz, szagolsz, s érzel is,
A földben, a tűzben, a vízben, s a szélben is.

Ha mélyen a szemebe nézel, legyen akár nappal vagy éjjel,
Felérhet neked akár a tengerben lakozó vad szeszéllyel.
Hangomat, ha álmodban füledbe suttog, oly távolinak hallod,
De mégis szavaimat tisztának értheted, de talán baljós?

Az igazságról beszél, mely mindennapjaimban árnyként emelkedik fölém?
A lelkemben lakozó kárhozatról, a véres múltú vámpírról regél?
Sorsomat nem a jó, hanem a gonosz erők szőtték,
Szemem tisztaságából már kiveszett az éltető remény.

Álmaimban rémek, s lelket elvevő démonok kísértenek,
Áldozataim sikolyukkal végleg a pokolra ítélnek.
Hét ember, kik halandóságomat a kezdetektől fogva hitték,
Míg őket erőm, s halhatatlan múltam lelkemmel együtt a túlvilágra vitték.

Két világ közt ragadtam bűnt árasztó erőmmel ezen a Földön,
Kísértenek engem, s én kísértek másokat mindultalan.
Már nem csak bűnhődök, hanem elátkozott életemet töltöm,
Testemet nem öregíti halandói kényszer, mert halhatatlan.

Úgy rohan az idő, de én még mindig fiatalon járok,
Körülöttem szeretteim vesztem, elkeseredetten.
Halálomat kívánom minden egyes nap, oly fájón,
Az elkövetkezendő sötét korok elrettentenek.

Reményemet, mely eleddig fény volt az éjszakában,
Elvesztettem, mert egyszer akaratlanul is átálltam.
A halottak ősi átkát szórtam magamra s a világra,
Halott akartam maradni mindörökre mégis hiába.

Az új kor új reményekkel fogadott magába,
Egy szörnyeteget szabadítva ezzel a világra.
Lélek nélkül megkísértve, átokkal megjelölve,
Szabadság nélkül szolga sorsban, őrzőként kijelölve.

Az egyensúlyt, melyet még magam is kibillentek oly sokszor,
Meg kell óvnom azt a pokolból jövő magamhoz hasonló gonosztól.
Akár csak a démon, magam is félek a gyűlölt naptól,
S kárhozottá válok az erőt adó Véres Teliholdtól.

Csak egyetlen dolgot bánok,
Melyet magamnak soha meg nem bocsátok.
Bajba sodortalak azzal, hogy megismertelek,
S hogy bár tettem ellene, mégis megszerettelek.

A halál hálójában

A sötétségben úszom a végtelen árral,
Meghazudtolom magam a halandó mával.
Tettetem azt ami én sosem leszek,
Csak hogy ebben az életben veled legyek.

Minden percemet veled, s csak veled tölteném,
De tudom, hogy ezt az életet én nem élhetném.
Mindennél jobban kívánom a megváltó halált,
Mert tudom, hogy rád egy sokkal jobb élet vár.

Nem vagyok az, akinek te a szívedben hiszel,
Erre nincs több, csak a szavam a hitel.
Nem mutathatom meg, hogy ki vagyok valójában,
Csak ha már vár a pokol a halál hálójában.

Minden éjjel, ha nem is látod, mélyen belül zokogok,
Szívemben mélységes fájdalom honol.
Tudom, hogy téged szeretnem, nagy bűn,
Mert az életedet bajba sodrom ezzel, ez bűn.

Fájdalom látnom, ahogy nap nap után szenvedsz,
Emberi fájdalommal, ezzel csak eltemetsz.
Emberi énem, azt mondja elég,
Ebből az életből túl sok, nem kevés.

Belátom azt, hogy a halált kell választanom,
Csak annyit mondok már, hogy búcsúzom.
Elköszönök végleg, mindenkitől egyaránt,
Nem az életet választom, hanem a halált.

Mélyen belül már régóta haldoklok,
Elhagytak engem a segélykérő sóhajok.
Csupán túllépnék mindenen, mi szívemet dermeszti,
S lelkemet egyszerre s mindenkorra felemészti.

A szerelem szívemnek olyan ártalom,
Melyet megérteni rá késztet a szánalom.
Nem kivánok mást, csak egyet, de azt nagyon,
Sose bánd meg megváltó halálom.

Halhatatlan lelkem

Örökké pusztuló lelkem évszázadok óta sosem nyugszik,
A túlélésért küzd, de végül mégis a porba hullik.
Szakadatlan új életben, halált s életet felkavarva ismét testet ölt,
Ki ellene volt, s akár ártatlanul elé került, mindenkit megölt.

Sötét bűnökben ázva, a másik halálán boldogan felajjzva,
Sosem figyelt eléggé a rábízott fontos feladatra.
A hatalommal, mely e testben folyó vérben csörgedez,
Kergetett engem a remény adta fényes őrületbe.

Kárhozatra ítélve Angyalok és Démonok közt a Földön,
Halandó emberek közt tévelyegtem, mint őrző.
Bárcsak elvakultan, érzelmeket nem ismerően cselekedtem volna,
Most szívemben nem egy halandó átkozott sóhaja honolna.

Visszasírom a múltat, örökkön-örökké fagyos szívemet,
A sötétségben lakozó gyötrelmes ismeretlent.
Azokat az éveket, mikor még nem fájt bűnöm egetverő súlya,
S a magány átkozottul édes mégis keserű búja.

Az igaz fájdalmakat, melyeket ellenségeim iránti dühöm szított,
Azokat a hangokat, mikor áldozatom kínjában hangosan sikított.
Ahogy az utcán két halott férfi összetiport testéből folyt a vér,
Ahogy a fuldokló nő a folyóban halála előtt segítséget kért.

Ez a lélek, amíg én élek, bűnbocsánatot sosem tesz senkiért,
Csak az eddig tett nyugodalmas, fárasztó napokért.
Mióta nem áztatta vér, eme fiatal kezeket,
Megpuhította szívemet a szeretet.

Véget vetek ennek, mert érzem, nem jó ez így,
Így nem fogadhat be magába a kérlelő sír.
Nem temethetnek el úgy, hogy semmit sem teszek,
S már kevés az időm, míg eszemet nem vesztem.

Hívogat a sötétség, elindulok hát felé,
Míg az érzés, a gyilkolásé nem lehet enyém.
Az előző életem, mely csúfos véget ért,
Hívogat, kérlel, tegyem meg hát ezért.

S én, mert emlékszem minden egyes véres tettemre,
Mely a halálon át, újjászületésem után idáig elkísért.
Már nem gondolok eddigi halandó életemre,
Mert halhatatlan lelkem már régóta kísért.

A halálhozó

A halál ha szólít éjjel szentségtelen nevemen,
Véres könnyek képződnek éjfekete szememben.
Halkan suttogom a könyörtelen szavakat,
Melyben elregélem dicstelen halálodat.

Pokoli tettekre bíztat az éj fekete sötétje,
Ha áldozatomat megtalálom imádkozhatsz érte,
Markomból ártatlan lelkét én már sosem eresztem,
Mert ebben a világban én örömet sosem éreztem.

Bűneimnek bocsánatát sosem kértem én,
Mikor szívemben elpattant az utolsó ér.
Megszakadt az, de mégis tovább élek én,
Csak erősebb leszek attól, ha tőlem mindenki fél.

Dühöm, ha feltörekszik, nem ismer határt,
Bátran szembeállok, s elüldözöm magamtól a halált.
Halhatatlanná válva szítom dühömet, mert a pokol kívánja,
Hogy gyermekének ne legyen korlátozója, s bírája.

Ez vagyok én, ki e földön viszályt szít, s halált hoz,
Ki a bolondokat közelebb viszi a pokolhoz.
Haragom örökké pusztító,
Mert én vagyok a halálhozó.

A Végzet kardja

A sötét égen a csillagok örökre kihúnynak,
A pokolból feltűnnek a régen elhúnytak.
Holtak sikolyai töltik be az éjszakát,
S a Föld felemészti önmagát.

Ha a Végzet kardja ismét feltűnik az elfeledett harcos kezében,
Ki használja azt halála napjáig vérző sebeinek verejtékében.
Harcol a sátáni gonosz elemi erejével szemben,
Míg szívébe nem hasít kardjával az átkozott eretnek .

Sötétség veszi körbe a harcosi lelket,
Nem gátolja már semmi a szörnyű tettet.
A fény nem tisztítja már meg az emberi szennyet,
Ha meghal, örökre elfelejtheti a mennyet.

 A múlt bestiája

Az emlékek felsejlenek, ismét felszakítva egy mély sebet,
Mely bár begyógyúlt, elmúlni sosem volt képes.
Haraggal töltötte meg szívét, s könnyekkel szemét,
Megnövelve ezzel amúgyis pusztító erejét.

Elvakította dühe, testében forrongott vére,
Bosszújának eljött az ideje végre.
Szavait szórta, mint átkot a nőre,
Ki ismét szemet vetett kedvesére.

A múlt bestiája, kit régen gondolatban ölt meg,
Kit ha látott, benne forrongott egetverő dühe.
Emlékeiben felsejlett az átkozott múlt,
S a nyugalom lángja szívében ismét kihúnyt..

Ordított volna a fájdalomtól, mely belülről mardosta,
Fülében csak a bestia álnok hangját hallotta.
Elborult elmélyét az kegyetlen őrület környékezte,
Míg a múlt bestiáját végleg el nem üldözte.

Végítélet

Bús álmok közt könnyekben ázva könyörgök az égnek,
Sose váljon valóra, melytől az érző szívek félnek.
Szörnyű álmok közt uttalan utakon bolyongok végtelen,
Fájdalmak, s kínzó látomások zaklatnak szertelen.

Álmomból ezek az éberségbe is követnek,
S egyre csak az őrület sötétségébe kergetnek.
Gondolataim kuszaságában helyesen cselekedni nem lehet,
A sötétből a fénybe menni már régóta nem merek.

Fényes élet, mely egy zaklatott lelket takar,
Sötét halál, mely kerget, s csak engem akar.
Félelem, mely belülről marcangol, tép szerte szét,
Gyászba súlytja a valót, mely már hamisat kér.

Hiába kértem én egykor a szépet, mely nem volt végtelen,
Elvették tőlem minden szép emlékem, oly kérhetetlen.
Kegyetlenül, igazságot félre dobva bántak el velem,
De az emberek nem hitték soha el nekem.

Feketében járom utamat, mely oly rövid lett hirtelen,
Sóhajomat már sosem hallhatja a hitetlen.
Mellkasom megfeszül szívem fájdalmaitól,
Menekülnék a gonosz rémálmaitól.

Jól tudom, már nincs reményem, mi engem megsegít,
Ki ebből a nagy botlásból végleg felsegít.
Elbuktam, s nem vár más, csak a kegyetlen halál,
Mely nem életet, csak kárhozottságot ajánl.

Árnyékok közt könnyekben ázva könyörgök az égnek,
Ne sújtsa kárhozattal testem, melytől érző szívem félhet.
Szörnyű álmok közt uttalan utakon bolyongok végtelen,
Fájdalmak, s kínzó látomások döntik el végítéletem.

A fájdalom mérge

A fájdalom mérgével bűntelen itatja át szívemet,
Akarva-akaratlanul gyötri meggyengült lelkemet.
Bús magányba kényszerítve ezzel önmagam,
Elgondolkozva azon, hogy megöljem magam.

Gyötör, megfolyt, kínoz s végül megöl ez a fájdalom,
Többet bánt engem minden másnál ez az ártalom.
Senki sem tudja, míly gyenge s megtört a lelkem,
S épp ezért szórják rám átkos szavaikat, kínozva engem.

Mérgeznek szavakkal, bűnös tettekkel, érintésekkel,
Mely másnak humoros, számomra képtelen.
Fájdalom mely bánt, s megemészt engem,
Igen, ezt mind nektek köszönhetem!

Talán könnyebb attól öntelt lelketek,
Ha engem a halálba kergettek?
Legyen hát szívetek vágya,
Mától már nem ellenkezek.

Még azonban mondanivalóm mégis volna, melyet nektek intézek,
Ha én meghalok, a pokolból sokszor visszanézek.
Megkeserítve öntelt lelketek, általam meggyötört lesz,
S a pokolban is kínozni fog, a bennem szunnyadó méreg.

Kill - Ölni

Kábulatba esve, a gyűlölettől megtelve ragadtam pengét,
Pokoli gondolatoktól fáradt volt az elmém.
Nem számított semmi más, csak hogy sebet ejtsek,
Bőrömön a pengével maradandó emléket tehessek.

Az élet eme sötét oldalán, a véremet látva a penge oldalán,
Elgondolkoztam tettem valódi súlyán.
Visszatekintve e pillanatra nem bántam meg tettem,
Hogy bőrömön a pengével maradandó vágást ejtettem.

4 betűből állt a szó, melyet emlékembe is véstem,
Múltamat foglalta magába, melyet sosem kértem.
Egy szörnyű tettet, vagy inkább régmúlt tetteket,
Melyek örökre zavartá tették eddig józan elmémet.

Hírtelen felindulásból tett, mégis sosem bánt bűntettet,
Okot s következményt fel nem fedve sosem büntetett.
Megtorlatlanul hagyott, már feledésbe merült eset,
S hogy így maradt arról én nem tehetek.

A fájdalom mérge

A fájdalom mérgével bűntelen itatja át szívemet,
Akarva-akaratlanul gyötri meggyengült lelkemet.
Bús magányba kényszerítve ezzel önmagam,
Elgondolkozva azon, hogy megöljem magam.

Gyötör, megfolyt, kínoz s végül megölt ez a fájdalom,
Többet bánt engem minden másnál ez ez ártalom.
Senki sem tudja, míly gyenge s megtört a lelkem,
S épp ezért szórják rám átkos szavaikat, kínozva engem.

Mérgeznek szavakkal, bűnös tettekkel, érintésekkel,
Mely másnak humoros, számomra képtelen.
Fájdalom mely bánt, s megemészt engem,
Igen, ezt mind nektek köszönhetem!

Talán könyebb attól öntelt lelketek,
Ha engem a halálba kergettek?
Legyen hát szívetek vágya,
Mától nem ellenkezek.

Még azonban mondanivalóm mégis volna, melyet nektek intézek,
Ha én meghalok, a pokolból sokszor visszanézek.
Megkeserítve öntelt lelketek, általam meggyötört lesz,
S a pokolban is kínozni fog, a bennem szunnyadó méreg.

Ördögi Dög

Tudod azt a nevet, mely lelkemet illeti,
De nem tudod azt a gonoszságot kivenni,
Mely oly rég óta lelkembe ivódott,
S melyet már láttál, de nem tudtál ismerni.

Kegyetlen, szenvedélyes és láthatatlan számodra,
Mely eddig ha mentél, követett bárhova.
Úton-úttalan a nyomodban volt, vágyakat keltve,
S szépen lassan téged az őrületbe kergetve.

Minden sóhajommal magát a gonoszt hívom,
Éjjelente a halandók édes vérét szívom,
Lassan közelítek elérhetetlen célom felé,
De csak egy emberbe szerettem, beléd.

Védelek, óvlak még saját magamtól is,
Jöhet bárki, néha nem elég csak győzni is.
Halálommal talán pokollá tenném az egész világot,
Talán jobb lenne nem látnom ezt a hitványságot?

Sokszor kérdezem, hogy ha az árnyékvilág nem létezne,
Felérne a mindent elsöprő végzettel?
Kiváncsi volnék, ha ölni könnyű lenne, bűntudat nélkül,
Nem állnék meg, csak gyilkolnék féktelenül.

Számtalan kérdés, melyre oly homályos a válasz,
Megérteni nem nehéz, mégis jön utána a bánat?
Nem is várok már választ a feltett kérdésekre,
S nem is kell mi visszahívjon a halandó életembe.

Kígyó a keblen

Konok álnokok kik e gyászos házba érkeztek,
Döntésükről véleményt tőlem meg nem kérdeztek.
Átláttam a mocskos álcán, melyet magukon viseltek,
Szavaimból, melyek ellenük szóltak, ők nem hittek.

Minden tett, s cselekedet mely megtörtént,
Az alázat, s a könyörgés engem nem tört meg.
Kihasználva lettek a gyászos ház naív lakói,
S ennek csak mi ketten voltunk ellenszólói.

Nem használt a szép szó, a kérés, s a könny,
Minden tekintetben az álnokoknál volt előny.
Feszült tekintettel figyeltek az ártó szemek,
Várták, hogy mikor állok fel, s lépek tőlük el.

Hitegettek, kedveskedtek, kígyók voltak keblükön,
Élősködők voltek végtelenül gyenge lelkükön.
Mikor eddig erős szavam már semmit sem ért,
Azt mondták, hogy belőlem az irigység, s a féltékenység beszél.

Haraggal eltelve szóltam vissza én,
Így lettem én az elvetemült ellenség.
Tetteimet sosem lesz idő megbánni,
De én őket sosem fogom megszánni.